Mezői spániel— kutyafajta

A Field spániel megjelenésében rokonságot mutat a cocker, springer és sussex spánielekkel. Jellegzetes, fényes szőrzete fekete, a májbarna különböző árnyalataiban pompázó, vagy ezek kombinációja lehet. Marmagassága általában 43–46 cm, testfelépítése pedig kiegyensúlyozott, mérsékelt arányú, ahogyan egy sokoldalú vadászkutyához illik.

Hosszú, zászlós fülei szépen keretezik az arcát, tekintete komoly, szelíd és értelmes benyomást kelt. A Field spániel kedves, érzékeny természetű kutya, amelyben éppen annyi önállóság van, hogy soha ne legyen unalmas mellette az élet. Általában megbízható a gyerekekkel, türelmes más állatokkal, és jól reagál a következetes, kedves tanításra.

Otthon nyugodt, békés társ, de nem hiányzik belőle a játékosság sem: szívesen futkározik, játszik és mozog a kertben vagy a szabadban.

Hosszú, selymes füleivel és kifejező, kedves tekintetével a Field Spaniel igazán megnyerő jelenség. Nyugodt, szelíd természetű sportkutya, amely könnyed, elegáns mozgással jár, és szívesen részt vesz a család mindennapi programjaiban, legyen szó játékról, közös sétáról vagy egy kiadós hancúrozásról.

Általában erősen kötődik a családjához, szeret a gazdái közelében lenni, ugyanakkor van benne egy kis önállóság is, ami különleges karaktert ad neki. Érzékeny lelkű kutya, ezért kölyökkorától a türelmes, következetes és jutalmazáson alapuló nevelés válik be nála a legjobban. Szeret megfelelni az embereinek, vidám, ragaszkodó társ, aki sok örömet vihet egy aktív, szerető család életébe.

A 19. század végén a „field spaniel” elnevezést még minden olyan szárazföldi spánielre használták, amelyet méretük és színük alapján különítettek el: a kisebb kutyákat cockerként, a nagyobbakat springerként tartották számon. A nagyobb, májbarna-fehér vagy fekete-fehér egyedeket springernek nevezték, míg az egyszínűeket field spanielként azonosították.

A fajta története különösen érdekes. A kezdetekben nagy szerepet játszott a Sussex Spaniel vére, később pedig más spánielekkel, például az English Springer Spaniellel, sőt Basset Hounddal is kereszteztek. A fajtatípus idővel többször változott, és a field spaniel állománya megfogyatkozott. 1923-ban létrehozták a fajtaklubot, és az elkötelezett tenyésztők sokat dolgoztak a fennmaradásáért. Az 1940-es években az éves regisztrációk száma átlagosan tíz alá esett.

Később ismét bevittek friss vért egy másik English Springer Spaniel keresztezéssel, ami új lendületet adott a tenyésztésnek és növelte az érdeklődést a fajta iránt. Ennek hatására színes egyedek is megjelentek az állományban. Bár a májbarna és fekete egyszínű kutyák, olykor cser jegyekkel, továbbra is a legnépszerűbbek, a deres színezés is elfogadott.

A 19. század nagy részében a brit vadászok által madarak felhajtására használt spánieleket még nem a mai értelemben vett fajták szerint különítették el. Inkább méretük és munkájuk alapján tartották számon őket. Ez a század vége felé változott meg, amikor Angliában egyre népszerűbbé váltak a kutyakiállítások. Ettől kezdve fontosabbá vált a jól meghatározható típusok és fajták kialakítása.

A Field Spaniel olyan spánielvonalak keresztezéséből alakult ki, mint a cocker, az angol springer és a Sussex spániel. A korai Field Spanielek hamar sikert arattak a kiállításokon, miközben vadászkutyaként is megőrizték hasznosságukat. A kiállítási sikerek azonban arra ösztönöztek néhány tenyésztőt, hogy egyre feltűnőbb küllemet hozzanak létre. A hosszú, alacsony testarányokat túlzásba vitték, ami természetellenes megjelenéshez vezetett.

Ezek a rövidlátó tenyésztési irányok rontották a fajta munkaképességét, és egészségügyi problémák megjelenéséhez is hozzájárultak. A Field Spaniel népszerűsége éppolyan gyorsan hanyatlani kezdett, mint ahogy korábban emelkedett, és a fajta egy időre a kihalás szélére került.

A 20. század elkötelezett rajongói azonban nem hagyták elveszni. Céljuk az volt, hogy visszaállítsák a Field Spaniel eredeti, kiegyensúlyozottabb felépítését és használhatóságát. Az 1960-as évek végére a tenyésztők ismét az alapokhoz nyúltak vissza, és cocker, valamint springer vérvonalak bevonásával újjáépítették a fajtát az eredeti típushoz közelebb álló formában.

A Field Spaniel története ma is fontos tanulság: a küllem túlzott előtérbe helyezése könnyen a munkaképesség és az egészség rovására mehet, míg a felelős tenyésztés képes egy fajtát megőrizni és megerősíteni.

A Field Spaniel története jól mutatja, milyen fontos megőrizni egy fajta eredeti rendeltetését. Az 1800-as évek elején ezek a kutyák megbízható, ügyes vadászkutyaként dolgoztak, különösen a madarászatban. A század közepe után, amikor a kutyakiállítások egyre népszerűbbé váltak, a tenyésztésben egyre nagyobb hangsúlyt kapott a látványos küllem. Ennek következtében a Field Spaniel teste túlzottan hosszúvá és alacsonnyá vált, ami rontotta munkaképességét és vadászkutyaként való használhatóságát.

A fajta szerencséjére az 1960-as évek végén elkötelezett tenyésztők és rajongók ismét az eredeti, munkára alkalmas típus felé fordultak. Céljuk az volt, hogy visszaállítsák a Field Spaniel kiegyensúlyozott felépítését, mozgékonyságát és gyakorlati értékét. Ennek a tudatos munkának köszönhetően a fajta megújulhatott, és újra közelebb került ahhoz a sokoldalú vadászkutyához, amelyként egykor ismertté vált.

A Field Spaniel fajtaszabványa az ideális küllemet, temperamentumot és funkcionális felépítést írja le. Ennek célja, hogy a fajta megőrizze munkaképességét, egészségét és kiegyensúlyozott megjelenését. Fontos az általános testi épség: a túlzott, szélsőséges vagy az egészséget, jólétet, illetve a mozgásképességet rontó jegyek kerülendők. Ha egy tulajdonság kívánatos, annak csak mértékkel szabad megjelennie. Aki kiállításon olyan jegyet mutat, amely a szabvány szerint elfogadhatatlan, nem részesülhet elismerésben.

A Field Spaniel összhatása nemes, arányos, határozott, mégis elegáns vadászkutya, amely mozgásra és állóképességre lett kialakítva. Leginkább vadászati feladatokra, illetve vidéki életmódhoz illik; városi tartásra kevésbé ideális. Természete szelíd, aktív, érzékeny és bizonyos fokig önálló.

A fej kifinomult, nemes benyomást kelt. Jól metszett, a tarkó jól kirajzolódik, a szemek alatti rész száraz és feszes; a túlzott tömegesség durva összhatást adna. A szemöldök enyhén hangsúlyos, a stop mérsékelt. Az orr fejlett, nyitott orrlyukakkal. A pofa hosszú és száraz, nem lehet sem hegyes, sem túl rövid és szögletes; oldalnézetben finoman ível az orrtól a torokig. A szem nagy, mégis mandula alakú, feszes szemhéjakkal, látható haw nélkül; kifejezése komoly és gyengéd, színe sötét mogyoróbarna. A fülek közepesen hosszúak és szélesek, alacsonyan tűzöttek, gazdagon zászlózottak. Az állkapocs erős, szabályos, teljes ollós harapással.

A nyak hosszú, erős és izmos, hogy a kutya a zsákmányt fáradság nélkül tudja apportírozni. Az elülső részben a lapockák hosszúak, jól döntöttek és hátra fektetettek, a végtagok közepes hosszúságúak, egyenesek, lapos csontozattal. A mellkas mély és jól fejlett, a bordák mérsékelten íveltek, a törzs hossza arányos. A hát és az ágyék erős, vízszintes és izmos. A hátulsó végtagok erősek, izmosak, a térdszögletek mérsékelten hajlottak, a csánkok jól leeresztettek. A mancsok tömörek, kerekek, erős talppárnákkal, nem túl kicsik.

A farok alacsonyan tűzött. Korábban gyakran kurtították, de a természetes, kurtítatlan farok is elfogadott a szabványnak megfelelő hordással: soha nem emelkedhet a hát vonala fölé. A farok jó tollazatú, élénk mozgású, és arányban áll a kutya egészével. A mozgás hosszú, lendületes, nyugodt, erős tolóerővel a hátulsó végtagokból; a rövid, dobogó járás nem kívánatos.

A szőrzet hosszú, sima, fényes és selymes tapintású; nem lehet göndör, rövid vagy drótos. Sűrű és időjárásálló, a mellkason, a törzs alsó részén és a lábak hátsó oldalán bőséges zászlózattal, miközben a csánktól lefelé rendezett és tiszta marad. Elfogadott színek: fekete, fekete-cser, kék roan, kék roan-cser, májszín, máj-cser, máj roan és máj roan-cser. Egyszínű kutyáknál a mellkason megjelenő fehér vagy roan jelölés elfogadható. Minden más szín vagy színkombináció, így a tiszta fekete-fehér, tiszta máj-fehér, narancs, vörös, arany vagy sable, nem elfogadható.

A marmagasság körülbelül 46 cm, a testsúly 18–25 kg között ideális. Az ettől való eltérés hibának számít, melynek súlyossága attól függ, mennyire tér el az ideálistól, és milyen hatással van a kutya egészségére, jólétére és munkaképességére. A kanoknak két, szemmel láthatóan normális, teljesen a herezacskóba leszállt herével kell rendelkezniük.

Fontos megjegyezni, hogy a szabvány az ideált írja le, de az egyes kutyák mérete ettől kissé eltérhet. Egy kölyök lehet valamivel nagyobb vagy kisebb is a megadott értékeknél.

A fajta szőrszínei között a standardban elfogadott, hagyományos változatok szerepelnek. A Field Spaniel lehet fekete, fekete-cser, kék roan, kék roan-cser, májbarna, májbarna-cser, májbarna roan vagy májbarna roan-cser.

Ha egy kölyök színe nem illik ezek közé, azt külön kategóriában lehet megadni, de ilyenkor érdemes utánajárni, hogy valóban ritka változatról van-e szó, vagy inkább nem a fajtajellegnek megfelelő színről. Előfordulhat, hogy egyes színek nem számítanak elfogadottnak a fajta hivatalos küllemi leírása szerint, még ha néha elő is fordulnak.

A szín azonban csak egy szempont. Kölyök vagy felnőtt kutya választásakor mindig az egészséget, a temperamentumot és az életmódhoz való illeszkedést kell előtérbe helyezni, nem a színt.