Ír farkaskutya— kutyafajta

A barátságos ír farkaskutya hatalmas, izmos vadászkutya, amely elegáns, agárra emlékeztető testfelépítésével képes meglepően nagy sebességre vágtatni. A kanok marmagassága csaknem 90 centiméter is lehet, testsúlyuk pedig elérheti a 80 kilogrammot is. A szukák általában kisebbek, de így is valódi óriások. Durva, kemény szőrzete többféle színben előfordulhat, például fehér, szürke, tigriscsíkos, vörös, fekete és fakó árnyalatokban.

Az ír farkaskutya nyugodt természete miatt nem igazán alkalmas kemény házőrzőnek, de már a mérete is elég lehet ahhoz, hogy elriassza a betolakodókat. Gyerekekkel többnyire türelmes és gyengéd, ugyanakkor ekkora termetű kutyát kisgyermekek közelében mindig felügyelni kell. Egy ír farkaskutya tartása különleges és nagyon megérő élmény, de egy ekkora, nagy mozgásigényű kutya gondozása komoly elköteleződést kíván.

Ha Ír farkaskutyát szeretne a családba, érdemes előre átgondolni a lakás, az autó és az udvar méretét is. Ez a fajta a legmagasabb kutyák közé tartozik: izmos, mégis elegáns megjelenésű, és akár 120 fontot, vagyis nagyjából 54 kilogrammot is nyomhat. Története évszázadokra nyúlik vissza Írországba, ahol nagyvadak és farkasok vadászatára használták, ugyanakkor nyugodt, békés családi társként is ismert volt.

Az Ír farkaskutya kölyök gyorsan és látványosan nő, de felnőttként igazán szerethető családi kutya válik belőle. Általában jól kijön a gyerekekkel, és kíméletes, szelíd természetű a házban. Sportos alkatának köszönhetően akkor érzi magát a legjobban, ha elegendő helyet és időt kap a mozgásra, beleértve a szabad, teljes sebességű vágtát is.

Az ír farkaskutya eredetileg sima és érdes szőrű változatban is létezett, de napjainkban már csak az érdes szőrű típus maradt fenn. Úgy tartják, hogy a föníciai tengerészek agár jellegű kutyákat hoztak a Közel-Keletről Írországba, majd ezeket masztiffokkal keresztezték, hogy egy hatalmas termetű, ugyanakkor gyors és erős kutyát hozzanak létre. Erre nagy szükség volt, mert a farkasok komoly veszélyt jelentettek az ír jószágokra.

A 18. század végére a farkasok eltűntek Írországból, és ezzel a fajta állománya is megfogyatkozott. Az 1840-es évek nagy ír éhínsége tovább súlyosbította a helyzetet, és az ír farkaskutya szinte teljesen eltűnt. Később egy lelkes tenyésztőcsoport, élén a skót George Augustus Graham kapitánnyal, megkezdte a fajta újjáélesztését. A fennmaradt példányokat skót szarvasagárral, doggal és tibeti masztiffal keresztezték, hogy helyreállítsák a típust.

Az ír farkaskutyát a legmagasabb agárfajtának, sőt gyakran a legnagyobb testű kutyafajtának tartják. Óriási termete ellenére nyugodt, szelíd és barátságos természetű — igazi „szelíd óriás”.

Az ír farkaskutya története egészen az ókorig nyúlik vissza, és az évszázadok során a valóságot sok legenda is színesítette. Annyi azonban biztos, hogy a fajta a Brit-szigeteken élő nagytestű kutyák és a Közel-Keletről érkező, gyors vadászkutyák keresztezéséből alakult ki, még a korai nemzetközi kereskedelem idején.

Mire a Római Birodalom elérte a Brit-szigeteket, Írország óriás termetű kopói már régen ismertek voltak. A hagyomány szerint 391-ben a római consul hét ilyen kutyát kapott ajándékba, amelyek látványa egész Rómát ámulatba ejtette. Ezek a méltóságteljes vadászok nagyvadra, köztük azóta kihalt ír óriásszarvasra is dolgoztak, amely hatalmas, félelmetes állatként vonult be a történetekbe.

A 15. századi Írországban elszaporodtak a farkasok, ezért az ír kopók egyre inkább erre a zsákmányra specializálódtak. A 18. század végére azonban a farkasokat és más nagyvadakat Írországban szinte teljesen kiirtották, így a farkaskutyák szerepe megszűnt, és maga a fajta is közel került a kihaláshoz. Ez tipikus példája annak, amikor egy kutya annyira sikeres a feladatában, hogy végül épp emiatt kerül veszélybe.

1862-ben George Augustus Graham brit hadseregkapitány elkezdte felkutatni az Írországban még fellelhető példányokat. Életének fontos célja lett a fajta megmentése, egységesítése és népszerűsítése, és a mai napig tisztelettel emlegetik a nevét a fajta kedvelői körében.

Az ír farkaskutya köré számos ír monda is szövődött, köztük a hűségről és megbánásról szóló szomorú történet, a „Gelert, a hű eb”.

Az ír farkaskutya története régre nyúlik vissza, és sok eleme a mítoszok világába vész. Annyi azonban biztosnak tűnik, hogy a fajta kialakításában közel-keleti agarak és Nagy-Britanniában élő nagytestű kutyák is szerepet kaptak. A megbízhatóbb feljegyzések alapján ezek az óriások már a 15. század táján ismertté váltak, amikor Írország vidékein elszaporodtak a farkasok. Az ír farkaskutyák ekkor már nagyvad-vadászként is hírnevet szereztek, és egyre inkább a farkasok elejtésére használták őket. A 18. század végére, amikor az ír farkasokat teljesen kiirtották, a fajta elveszítette eredeti feladatát, és maga is majdnem eltűnt.

Az ír farkaskutya fajtastandardja azt írja le, milyen küllemű, mozgású és természetű egy igazán ideális egyed. A hangsúly nemcsak a megjelenésen van, hanem azon is, hogy a kutya egészséges, terhelhető és a fajtára jellemző feladatokra alkalmas maradjon. Fontos, hogy semmilyen túlzás vagy feltűnő rendellenesség ne rontsa a kutya egészségét, jólétét vagy működőképességét. Ha egy tulajdonság nem kívánatos vagy elfogadhatatlan, az a kiállítási elbírálásban nem lehet előny.

Az ír farkaskutya általános benyomása a nagy méret, az erő, az arányosság és a tekintélyt sugárzó megjelenés. Izmos, mégis elegáns kutya, amelynek testfelépítése egyszerre erőt és könnyedséget sugall. Mozgása élénk, gyors és magabiztos, természete pedig szelíd, barátságos és kedves.

A fej hosszú, magas tartású, enyhén kiemelkedő homlokkal és csak kis mértékű homlok-stopppal. A koponya nem lehet túl széles, a fang hosszú és mérsékelten hegyes. Az orr és az ajkak feketék. A szemek sötétek, oválisak és telt kifejezésűek, a szemhéjak szintén feketék. A fülek kicsik, rózsafül formájúak, finom, bársonyos szőrrel fedettek; lehetőleg sötétebb színűek, és nem simulnak szorosan az archoz.

A harapás erős, szabályos és teljes ollós harapás legyen. Az alsó és felső fogaknak pontosan illeszkedniük kell. A nyak meglehetősen hosszú, nagyon erős és jól ívelt, laza toroklebernyeg nélkül. Az elülső testfél izmos, a lapockák jól lejtők, a könyökök helyesen, a test alatt állnak. Az alkarok és lábak erősek, egyenesek és jól izmoltak.

A mellkas mély, a mell széles, a hát inkább hosszú, mint rövid, a lágyék enyhén ívelt, a has pedig jól felhúzott. A hátulsó testfél izmos, a combok és az alsó combok hosszúak és erősek, a térdízület jól hajlott, a csánkok alacsonyan helyezkednek el, és sem befelé, sem kifelé nem fordulnak.

A mancsok közepesen nagyok, kerekek, jól íveltek és zártak. Az ujjak szorosan simulnak egymáshoz, a karmok erősek és hajlottak. A farok hosszú, enyhén ívelt, közepes vastagságú, dús szőrzet fedi, és alacsonyan hordott, a vége felé enyhe emelkedéssel.

A mozgás könnyed és aktív. A szőrzet a testen, a lábakon és a fejen érdes, durva tapintású; a szemek fölött és az áll alatt különösen drótszerűen hosszabb. Elfogadott színek a szürke, tigriscsíkos, vörös, fekete, tiszta fehér, fakóvöröses fakó, búzaszínű és acélszürke. Más szín vagy színkombináció nem elfogadott.

A fajta nagyon nagy termetű. A kanok minimális marmagassága 79 cm, a szukáké 71 cm, a minimális testsúly pedig kanoknál 54,5 kg, szukáknál 40,9 kg. A cél azonban nem pusztán a méret, hanem a megfelelő arány: az ír farkaskutyának nagy, mégis harmonikus felépítésű, erőteljes, de nem esetlen kutyának kell lennie. Ideális esetben a kanok marmagassága átlagosan 81–86 cm körül alakul.

Minden eltérés a fenti jellemzőktől hibának számít, és a hiba súlyossága attól függ, mennyire tér el a kívánatostól, illetve mennyire befolyásolja a kutya egészségét és jólétét. A kanoknak két, láthatóan normális, teljesen leszállt here kell rendelkezniük. A kölykök méreténél érdemes tudni, hogy a standardban szereplő adatok az ideális típust mutatják, de az egyes kutyák ettől kisebbek vagy nagyobbak is lehetnek.

Az ír farkaskutyánál nincs külön színregisztrációs lehetőség. A fajtastandard által elfogadott színek közé tartozik a fekete, a fekete csíkos, a csíkos, a krém, a sötét csíkos, a fakó, a szürke, a szürke csíkos, a vörös, a vörös csíkos, a búzaszínű és a búzaszínű csíkos változat.

Ha a kutya színe nem szerepel a fajtastandardban, azt általában „egyéb” színként lehet megadni, de ilyenkor érdemes szakmai segítséget kérni a pontos besoroláshoz. Előfordulhatnak a fajtán belül nem standard színek is, de a választásnál mindig a kutya egészsége és természete legyen az első szempont, ne a színe.