mopsz— kutyafajta

A masztiffal való első találkozás sokak számára meghökkentő lehet: ezek az erős, fekete maszkos óriások valóban tekintélyt parancsolnak. A kanok marmagassága legalább 76 cm, testsúlyuk pedig gyakran meghaladja sok felnőtt férfiét is. Testük téglalap alakú, mély mellkasú és erősen izmolt, rövid, sűrű fedőszőrük őzbarna, sárgabarackszínű vagy csíkos lehet.

Fejük széles és masszív, a ráncos homlok pedig egyszerre éber és kedves arckifejezést kölcsönöz nekik. A masztiffok türelmes, szerethető társak és megbízható őrzők, akik a gyengéd, következetes nevelést kedvelik igazán. Hűségük legendás, és erősen kötődnek a családjukhoz, ugyanakkor idegenekkel szemben természetes óvatosságot mutathatnak, ezért a korai szocializáció és az alapos képzés különösen fontos.

Bámulatos családi kutyák lehetnek, de egy ilyen nagytestű, erős kutya tartása komoly elköteleződést igényel, amelyet nem szabad félvállról venni.

A masztiff kölyökből hatalmas termetű kutya válik, amely akár többet is nyomhat, mint Ön. De a mérete ne tévesszen meg: ez a fajta általában nyugodt, szelíd természetű és jóindulatú, és türelmes, következetes neveléssel nagyszerű családi kutya lehet. Ősi fajta, amelyet valaha harcosként és őrzőként is használtak. Az idők során kedvessége és türelme miatt sok ember szívébe belopta magát. A korai nevelés és a szocializáció különösen fontos, hogy kölyökként is kiegyensúlyozott, boldog családtaggá váljon. Nagy termete miatt pedig az is előny, ha bőven jut neki hely a mozgásra és a játékra.

A masztiff típusú kutyák ősidők óta jelen vannak Britanniában, ahol már nagyon régen is nagyra becsülték őket méretükért, erejükért és bátorságukért. A korai leírások olyan erős brit kutyákról szólnak, amelyek híresek voltak arról, hogy még más nagy testű harci kutyákat is képesek voltak legyőzni. A masztiffot, amelyet egykor óangol masztiffként is emlegettek, később őrzőkutyaként, vadőrök segítőjeként, farkasvadászként, valamint medve- és bikaviadalokban is használták. Később küzdővermekben is szerepelt, ám amikor az ilyen gyakorlatokat 1835-ben betiltották, a fajta jövője bizonytalanná vált.

A két világháború közötti időszakban több masztiff került Észak-Amerikába, és a második világháború végére Nagy-Britanniában már csupán egyetlen szuka, a frithendi Nydia maradt. Az Észak-Amerikában tenyésztett masztiffok lettek az alapjai azoknak a kutyáknak, amelyeket a háború után visszajuttattak Britanniába, és ezzel segítették a fajta újjáélesztését. Bár ma is kevés van belőlük, elkötelezett rajongók dolgoznak azon, hogy megőrizzék a fajta jellegzetes típusát, tömör felépítését és harmonikus mozgását.

A masztiff története nagyon régre nyúlik vissza, és érdemes különbséget tenni a kisbetűs „mastiff” típusú nagytestű kutyák, valamint a nagybetűs Mastiff, vagyis az angol eredetű óriás fajta között. A mastiff jellegű kutyák már évezredek óta ismertek a világ különböző részein: az ókori Egyiptom, Görögország, Róma, Kína és Tibet emlékei is utalnak ilyen termetű, erős, sokszor félelmetes őrző- és harci kutyákra. Néhány ősi fajta, például a tibeti masztiff és a nápolyi masztiff, mindmáig fennmaradt.

A brit masztiff, vagyis a ma ismert Mastiff, szintén nagyon régi fajta. Amikor Julius Caesar Kr. e. 55-ben megkezdte Britanniához kötődő hadjáratát, feljegyezte, hogy a szigetet védő masztiffok különösen nagy hatást tettek rá. Később ezek a kutyák Rómába is eljutottak, ahol vadállatokkal és gladiátorokkal szemben is használták őket az arénákban.

A középkori Angliában alakult ki igazán a mai Mastiff képe: nagyvad-vadászatokon, éjszakai birtokőrzőként és hadi kutyaként is bevetették. Geoffrey Chaucer a Canterbury mesékben „Alaunt” néven említi őket, és olyan nagy testűnek írja le őket, mint egy ökör. A fajtát 1415-ben, az agincourt-i csatában is említik, ahol a briteket támogatták a franciák ellen.

A második világháború végére az angliai állomány drámaian megfogyatkozott: becslések szerint az egész országban mindössze 14 Mastiff maradt. A fajta megmentésében amerikai tenyésztők is segítettek, akik jó brit vérvonalú egyedeket juttattak vissza Angliába, hogy újra fel lehessen építeni az állományt.

A mai Mastiff jóval szelídebb és barátságosabb, mint ősi elődei voltak, de bátorsága mit sem változott.

Az ókori Egyiptom, Ázsia és Európa történetében gyakran felbukkannak a hatalmas, bátor harci kutyák, amelyeket ma általában a masztiffok őseivel hoznak összefüggésbe. Julius Caesar feljegyezte, hogy légiói már i. e. 55-ben, Britannia római megszállása során is találkoztak a fajta valamely változatával. A ma ismert masztiff típus pedig a középkori Angliában alakult ki. Chaucer a Canterbury mesékben Alaunts néven említi őket, és olyan óriási kutyaként írja le, amely oroszlán- vagy szarvashajtásra is alkalmasnak tűnt.

A masztiff fajtaszabványa azt írja le, hogyan néz ki az ideális példány, milyen az alkatára jellemző felépítés, viselkedés és színvilág. A cél mindig az, hogy a kutya ne csak látványos, hanem egészséges, kiegyensúlyozott és funkciójának megfelelő legyen. A túlzásba vitt testfelépítés, a túl sok ránc, a lazaság vagy bármely olyan eltérés, amely ronthatja az egészséget vagy a mozgást, nem kívánatos. Előnyös tulajdonság csak megfelelő arányban értékes; az olyan jegyek, amelyek a szabvány szerint elfogadhatatlanok, nem lehetnek díjazás alapjai.

A masztiff összhatásában nagy, erőteljes, masszív kutya, széles, mély és hosszú testtel, jól elkülönülő izomzattal és biztos, szélesen álló végtagokkal. Feje minden nézetből nézve inkább négyzetes benyomást kelt, széles, erős és arányos. Mérete fontos érték, de csak akkor, ha az erő, a minőség és a tökéletes egészség is megmarad mellette. A fajtára jellemző a méltóság és a bátorság.

Természete nyugodt, gazdájához ragaszkodó, ugyanakkor őrzésre is alkalmas. Idegenekkel szemben általában tartózkodó. A félénkség kifejezetten nem kívánatos ennél a fajtánál.

Feje széles a fülek között, a homlok lapos, de figyelmi helyzetben ráncosodhat. A szemöldökívek enyhén emelkedettek, a halánték- és rágóizmok fejlettek. A koponya vonala enyhén ívelt, a homlok közepén sekély barázda fut. A pofa rövid, széles, mély és tompán, szögletesen végződik; hossza a teljes fej- és arcrésszel arányosan rövid. Az orr széles, előre nézve tág orrlyukakkal, profilból lapos, nem hegyes vagy felfelé forduló. Az ajkak kissé lecsüngők, de nem lehetnek túl lazák; nyugalmi állapotban a kifejezésnek szögletesnek kell maradnia. Idős, kifejlett egyedeknél a túlzott ráncoltság és a felesleges laza bőr már nem kívánatos.

A szemek közepes méretűek, egymástól távol helyezkednek el, a stop jól látható, de nem túl éles. A szem színe minél sötétebb mogyoróbarna, annál jobb. A lelógó szemhéj erősen kerülendő, és a kutyának látható szemproblémáktól mentesnek kell lennie. A fülek kicsik, vékony tapintásúak, magasan tűzöttek, és nyugalomban szorosan simulnak az archoz.

A fogazatnak egészségesnek és erősnek kell lennie. Az ollós harapás vagy enyhe undershot harapás elfogadható, de úgy, hogy a fogak zárt száj esetén ne legyenek láthatók. A nyak enyhén ívelt, közepesen hosszú, nagyon izmos, és a koponyához képest arányos.

Az elülső rész erős, jól izmolt, enyhén lejtős lapockákkal és felkarokkal. Az elülső lábak egyenesek, masszívak, szélesen állnak, a könyökök jól illeszkednek a testhez, a lábközép pedig feszes, függőleges tartású. Mindez harmonikusan kell, hogy kapcsolódjon a hátulsó testfélhez.

A mellkas széles, mély és jól lenyúlik az elülső lábak közé. A bordák íveltek és kerekdedek, a törzs mély és erőteljes. A hát és az ágyék szélesek, izmosak, a felső vonal mozgás közben is stabil marad. A törzs hossza a vállcsúcstól a fartőig nagyobb, mint a marmagasság.

A hátulsó testfél széles, erős és izmos, jól fejlett combokkal. A csánkok hajlottak, párhuzamosan és szélesen állnak. A hátulsó rész ereje kulcsfontosságú; a tehénállás kifejezetten nem kívánatos felnőtt kutyáknál.

A mancsok nagyok, kerekek és szorosan zártak, az ujjak jól boltozottak. A karmok feketék. A farok magas tűzésű, a csánkig vagy valamivel lejjebb ér, tövénél vastag, a vége felé elkeskenyedő. Nyugalomban egyenesen lelóg, izgalmi állapotban felfelé ívelhet, de nem kunkorodhat a hát fölé.

A mozgás erőteljes, könnyed és tág térölelő, főként hátulról hajtott, szabályos és gördülékeny. A passzjármód nem kívánatos. A hibátlan, egészséges szerkezet alapvető követelmény.

A szőr rövid, testhez simuló, a nyakon és a vállon valamivel durvább. A megengedett színek a barackszín, a fakó és a csíkos. A pofa, a fülek és az orr fekete legyen, a szemek körül is fekete pigmentációval, amely a szemek között felfelé húzódik. A testen, mellkason vagy a mancsokon megjelenő túl sok fehér nem kívánatos. Más szín vagy színkombináció nem elfogadható.

A szabványtól való bármely eltérést a hiba súlyossága és az egészségre, valamint a jólétre gyakorolt hatása szerint kell megítélni. A kanoknak két, láthatóan normális, teljesen fejlett és leszállt herével kell rendelkezniük. A fajtaleírás a kölyök várható méretére csak iránymutatást ad; az egyes kutyák ettől eltérhetnek felfelé vagy lefelé is.

A masztiffnál a fajtastandard által elfogadott színek közé az őszibarackszínű fakó, a fakó és a tigriscsíkos fakó tartozik.

Ha a kölyök színe nem illik ezekhez, azt általában „egyéb” színként szokták megadni. Ilyenkor érdemes utánanézni, hogy valóban új vagy ritka színről van-e szó, és szükség lehet szakmai megerősítésre is.

Fontos tudni, hogy ha egy szín nem része a fajtastandardnak, az még nem jelenti azt, hogy a kutya kevésbé értékes lenne, de választáskor nem szabad a színt előrébb helyezni az egészség, a temperamentum és az általános fajtajellegek előtt. Egy masztiff kiválasztásakor mindig ezek legyenek a legfontosabb szempontok.