Norwich Terrier— kutyafajta

A Norwich terrier a legkisebb munkatermetű terrierek közé tartozik: marmagassága általában nem haladja meg a 25 cm-t, testsúlya pedig nagyjából 5–6 kg. Bár apró termetű, zömök és erős felépítésű kutya, kemény, drótos szőrzete mögött igazi, rátermett terrier rejtőzik. Eredetileg bátor, szívós rágcsálóvadásznak tenyésztették, ezért nem ölebként tekintettek rá. Közeli rokona a Norfolk terrier, amelytől főként felálló, hegyes füle különbözteti meg. Vidám, önbizalommal teli és időnként kissé akaratos természetű, ugyanakkor elég energikus ahhoz, hogy egész nap labdázzon, és elég ragaszkodó ahhoz, hogy örömmel kuporodjon gazdája ölébe. Okos, de néha makacs, ezért a rövid, pozitív megerősítésen alapuló tréningek működnek vele a legjobban. Összességében egy bájos, szerethető és nagyon esztétikus kis terrier.

A Norwich terrier az egyik legkisebb terrierfajta, mégis igazi nagy személyiségű kutya. Körülbelül 25 cm marmagasságával sokféle élethelyzethez jól alkalmazkodik: ugyanúgy érzi magát otthon egy városi lakásban, mint egy vidéki házban. Szívesen játszik, akár újra és újra elhozná a labdát, de ugyanilyen örömmel összegömbölyödik az öledben is.

Felálló fülei és élénk tekintete mindig figyelmes, okos benyomást kelt. A tanítása jól működik rövid, pozitív hangulatú gyakorlásokkal, de némi makacsságra is számítani kell. Ez a fajta tele van energiával, ezért rendszeres mozgásra és játékra van szüksége, hogy le tudja vezetni terriertermészetét. Bátran fedez fel mindent maga körül, és erős benne a vadászösztön, ezért biztonságos, kerített udvarban és pórázon sétáltatva érzi magát a legnagyobb biztonságban.

A Norwich terrier és a Norfolk terrier sokáig egyetlen fajtának számított, és egészen 1964-ig közös néven szerepeltek a kiállításokon. A fajta 1932-ben kapott hivatalos elismerést, és kezdetben kétféle fültípust is elfogadtak: a lelógó fülű változatból lett a ma Norfolk terrierként ismert kutya, a felálló fülű változatból pedig a Norwich terrier.

A Norwich terrier a terrierek közül a kisebbek közé tartozik, de méretéhez képest meglepően erős, tömör felépítésű és határozott egyéniségű. A felálló fül élénkebb, határozottabb kifejezést ad az arcának, ezért ez a változat sokak szemében különösen jellegzetes és kedvelt volt. A két fajta külleme és jelleme egyébként nagyon hasonló, és mindkettő egyre népszerűbb barátságos, szerethető természetének köszönhetően.

A Norwich terrier eredetileg azok közé a munkakutyák közé tartozott, amelyeket Nagy-Britanniában a rágcsálók visszaszorítására tenyésztettek. Nemcsak patkányfogóként volt hasznos, hanem rókavadászatokon is együtt dolgozott más kutyákkal, ezért a legtöbb terriernél társaságkedvelőbb, könnyebben együttműködő természetre szelektálták.

A fajta neve különösen összefonódott a cambridge-i egyetemmel. Az 1870-es és 1880-as években a diákok körében divattá vált ilyen kutyát tartani. Kedvencként és kollégiumi „egérfogóként” is használták őket, miután egy közeli istállóból szerezték be a kutyákat a Trumpington Street környékéről. Emiatt egy időben Trumpington terrierként is emlegették őket.

A fajta egyik fontos korai egyede egy Rags nevű kutya volt, amely később a norwichi telephely tulajdonosához került. Ragsot továbbtenyésztették, és több kiváló almot adott; ma őt tekintik a mai Norwich terrierek egyik legfontosabb ősének.

Az Egyesült Államokban a fajta története 1914-ben kezdődött, amikor egy Frank „Roughrider” Jones nevű brit tenyésztő Rags leszármazottaiból tenyésztett egy Willum nevű kutyát. Willum Philadelphiába került, és ott a fajta amerikai állományának egyik meghatározó alapító kantja lett. Jones neve annyira összekapcsolódott ezekkel a vidám, hegyes fülű terrierekkel, hogy az amerikai rajongók sokáig Jones terrierként is ismerték őket.

A Norwich terrier és a Norfolk terrier rendkívül közeli rokonok. Sokáig egyetlen csoportként kezelték őket, és csak később váltak külön fajtákká. A Norwich terrier a popkultúrában is feltűnt: emlékezetes szerepet kapott a Best in Show című filmben Winky, akit valójában egy valódi kiállítási bajnok alakított.

A Norwich terrier azok közé a sokféle terrier közé tartozik, amelyeket Nagy-Britanniában eredetileg a rágcsálók irtására tenyésztettek ki. Nemcsak patkányfogóként dolgozott, hanem rókavadászatokon is használták, mégpedig falkában, ezért sok terriernél társaságkedvelőbb, könnyebben együttműködő természetű. A fajta egy időben a Cambridge-i Egyetemhez is kötődött: a 19. század végén az egyetemi hallgatók körében divatos választásnak számított. A Norwich és a Norfolk terrier pedig olyan közeli rokonok, hogy csak 1979-ben ismerték el őket külön fajtákként.

A Norwich terrier fajtaszabványa azt írja le, milyen az ideális küllemű, viselkedésű és felépítésű kutya, beleértve a megfelelő színeket is. A cél nem pusztán a megjelenés, hanem az is, hogy a fajta egészséges, jól működő és terhelhető maradjon. Ezért különösen fontos a szilárd testfelépítés, és kerülni kell minden olyan túlzást vagy eltérést, amely árthat a kutya egészségének, jóllétének vagy használhatóságának. Az előnyös tulajdonságoknak is csak a megfelelő mértékben van értékük. Ha egy kutya olyan jegyet, tulajdonságot vagy színt visel, amely elfogadhatatlannak számít, azt a kiállítási értékelés során nem szabad jutalmazni.

A Norwich terrier apró termetű, alacsony, élénk és erős kutya, tömör testtel, jó csontozattal és határozott felépítéssel. A fajtára jellemzőek az „becsületesen szerzett” kisebb sérülések nyomai, amelyeket nem kell túl szigorúan megítélni. A legkisebb terrierek közé tartozik. Kedves természetű, nem kifejezetten veszekedős, ugyanakkor rendkívül mozgékony és szívós. Vérmérséklete vidám és bátor.

Feje és koponyája széles, enyhén lekerekített, a fülek között jó szélességgel. A stop jól elkülönül. Pofája erős, ék alakú; a pofa hossza a koponya hosszához viszonyítva nagyjából 2:3 arányú. Szemei viszonylag kicsik, oválisak, sötétek, élénk és figyelmes tekintetűek. Fülei közepes méretűek, hegyes végűek, magasan és egymástól távol tűzöttek a koponya tetején. Figyelő helyzetben teljesen felállnak, nyugalomban hátrahúzódhatnak. Ajkai feszesek, állkapcsa tiszta és erős, fogazata nagyobb méretű, erőteljes, szabályos és záródó ollós harapással.

Nyaka erős, jó hosszúságú, arányos az összképpel, és szépen simul a jól döntött vállakhoz. Elülső végtagjai rövidek, erősek és egyenesek, a könyökök a testhez közel simulnak, a lábtő feszes és függőleges. Törzse rövid hátú, tömör és jól mély, a bordaív hosszú és szépen ívelt, a derék rövid, a felső vonal egyenes. Hátsó végtagjai szélesek, erősek és izmosak, jól szögeltek, az alacsonyan elhelyezkedő csánkok nagy hajtóerőt biztosítanak. Mancsai kerekek, jól párnázottak, macskaszerűek, állásban és mozgásban is előre néznek.

A farkát korábban lehetett kurtítani. A leírás szerint közepes hosszúságú, magasan tűzött, és a kutya egyensúlyát, illetve egyenes felső vonalát egészíti ki. Mozgás közben az elülső lábak egyenesen előre nyúlnak, a hátsó lábak azok nyomában haladnak, a csánkok párhuzamosak, és úgy hajlanak, hogy a talppárnák láthatóvá váljanak.

Szőrzete kemény, drótos, egyenes és a testhez simuló, sűrű aljszőrzettel. A nyakon hosszabb és durvább, gallért alkotva keretezi az arcot. A fejen és a fülön rövidebb és simább, csupán enyhe bajusz és szemöldök marad meg. Színe lehet minden vörös árnyalat, búzaszín, fekete-cser, illetve grizzle. Kis fehér jegyek vagy foltok elfogadhatók. Minden más szín vagy színkombináció elfogadhatatlan. Az ideális marmagasság körülbelül 25 cm.

A szabványtól való minden eltérés hibának számít, és a hiba megítélése annak mértékétől, valamint a kutya egészségére és jóllétére gyakorolt hatásától függ. A kanoknak két szemmel láthatóan normális, teljesen leszállt herével kell rendelkezniük. A leírt méretek iránymutatásként szolgálnak: az egyes kutyák lehetnek valamivel kisebbek vagy nagyobbak is, mint az ideális érték.

A Norfolk Terrier színeire nincs külön, eltérő színkategória. A fajtában a fajtastandard által elfogadott, megszokott színek a következők: fekete-cser, grizzle-cser, vörös, vörös-grizzle, vörös-búzaszínű és búzaszínű.

Az „egyéb szín” azt jelenti, hogy a kölyök színe jelenleg nem ismert vagy nem szerepel a fajtára jellemző hivatalos színek között. Ilyenkor általában további ellenőrzésre lehet szükség annak megállapításához, hogy helyesen van-e megadva a szín.

Fontos tudni, hogy a nem fajtastandard szerinti szín nem illeszkedik a fajta elfogadott megjelenéséhez. Előfordulhat, hogy egyes egyedek ilyen színűek, de kutyaválasztáskor mindig a megfelelő fajtajegyek, az egészség és a természete legyen az első szempont, nem pedig a szín.