pekingi palota kutya— kutyafajta

A pekingi palotaikutya kistestű, tömör, zömök alkatú társas kutya, amelynek testtömege általában legfeljebb kb. 6–7 kilogramm. Szőrzete a nyaknál és a vállaknál a leghosszabb, ettől alakul ki jellegzetes, oroszlánszerű sörénye. A bunda többféle vörös árnyalatban előfordulhat, az aranyvöröstől a sötétebb tónusokig.

Feje nagy, rövid orrú és feltűnően széles, a testhez képest kissé téglalap formájú benyomást kelt. Szemei nagyok, sötétek és élénkek. A fajtára jellemző különleges mozgás a könnyed, gördülő járás, amelyet könnyű felismerni.

A pekingi kutya bájos, magabiztos, és általában nagyon erősen kötődik a kedvenc emberéhez. Olyan fajtaként tenyésztették, amely palotai környezetben élt, ezért gyakran független, nyugodt tartást mutat, és néha meglehetősen határozott saját elképzelései vannak. Éber természete miatt jó jelzőkutya lehet. A gyerekeket többnyire jól tolerálja, de a durva bánásmódot nem viseli jól.

A pekingi kutya kicsi, mégis nagyon határozott egyéniség. Évszázadokon át a kínai császári udvar kedvelt társa volt, és ez ma is meglátszik rajta: tartása méltóságteljes, viselkedése önálló, és nem kevés önbizalommal rendelkezik. Egy pekingi kölyök bájos, szórakoztató családtag lehet, de általában jobban érzi magát felnőttek vagy nagyobb gyerekek mellett. Nem igényel sok mozgást, viszont egy kellemes séta és egy kis benti játék kifejezetten örömet okoz neki. Éber, hűséges kutya, aki szoros köteléket alakít ki a gazdájával.

A pekingi palotakutya története egészen a kínai Tang-dinasztiáig vezethető vissza: már a 8. században is léteztek rövid lábú, rövid arcú kutyák, amelyek a mai fajta elődeinek tekinthetők. A peke különösen nagy becsben állt a pekingi császári udvarban, innen ered a neve is. Sokáig kizárólag a felsőbb rétegek tarthatták, a közemberek számára nem volt elérhető. Valószínűleg méltóságteljes megjelenése és tartása is hozzájárult ahhoz, hogy az elit körében ilyen kedvelt lett.

1860-ban, Peking elfoglalása idején néhány példányt Nagy-Britanniába vittek, és a fajta hamarosan az előkelő társaság kedvence lett. A viktoriánus korban különösen népszerűvé vált, majd 1910-ben hivatalosan is elismerték. Ezután egy ideig sok pekingit lehetett látni kutyakiállításokon is.

Az utóbbi években a fajta népszerűsége visszaesett, valószínűleg részben azért, mert a dús szőrzet rendszeres és alapos ápolást igényel. Kár érte, mert a pekingi bájos, erős egyéniségű, határozott kutya, amely teljes értékű, tartalmas életre képes.

Egy kínai legenda szerint a pekingit maga Buddha alkotta meg, amikor egy oroszlánt kicsinyített kutyaméretűre. A fajta annyira régi, hogy valódi eredetét már aligha lehet pontosan feltárni, de a mesés történet mögött valószínűleg van egy kevés igazság is: a pekingit minden bizonnyal nem isteni beavatkozással, hanem az egykori kínai császári udvar tenyésztőmunkájával alakították ki egy nagyobb testű kutyából.

Kínában évszázadokon át különösen kedvelték a lapos arcú, ölebnek szánt kutyákat. A pekingi, a mopsz és a shih tzu ennek a tudatos tenyésztésnek fennmaradt emlékei. A legenda szerint ezeknek a kutyáknak az eltulajdonítása súlyos bűnnek számított, akár halálbüntetést is vonhatott maga után.

A fajta sokáig szinte teljesen ismeretlen volt a nyugati világban, egészen 1860-ig, amikor brit csapatok a második ópiumháború idején bevonultak Pekingbe, a mai Pekingbe. A császári nyári palota kifosztása és felégetése közben a császári család inkább megölte a kutyáit, semhogy azok ellenséges kézre kerüljenek. Egy brit kapitány azonban rábukkant az uralkodó egyik rokonára, aki öngyilkosságot követett el, és öt pekingi kutyájára, amelyek egy függöny mögött rejtőzve túlélték az eseményeket. A kutyákat ezután ajándékként vitték Angliába, ahol Viktória királynő nagy örömmel fogadta őket, és a fajta hamar népszerűvé vált az országban.

Az 1890-es évek végére a pekingi már Amerikába is eljutott. 1906-ban hivatalosan is nyilvántartásba vették, majd néhány évvel később a fajta ismét nagy figyelmet kapott: egy pekingi azon a három kutyán egyike volt, amelyek túlélték a Titanic elsüllyedését.

A pekingei az ókori Kína császári udvarai számára kialakított több fajta egyike. A fajta pontos eredete nem ismert, de a pekingire emlékeztető kutyák már legalább 1300 évvel ezelőtt is a kínai előkelőségek kedvelt társai voltak. A nyugati világ csak 1860-ban ismerte meg őket, amikor brit csapatok elfoglalták Pekingt. Egy katonatiszt egy pekingit vitt haza ajándékként Viktória királynőnek, és a fajta ezután gyorsan népszerűvé vált Nagy-Britanniában. Az 1890-es évek végére már Amerikába is eljutott.

A pekingese fajtaszabványa azt írja le, milyen az ideális egyed külleme, viselkedése és felépítése, valamint milyen színek és jellegzetességek fogadhatók el. A cél az, hogy a fajta megőrizze egészségét, használhatóságát és jó közérzetét. Ezért minden olyan túlzás, amely rontja a kutya légzését, mozgását vagy általános állapotát, nem kívánatos. Különösen fontos a teljes testi épség: a kutyának szabadon kell lélegeznie, biztosan kell mozognia, és nem mutathat olyan külső jegyeket, amelyek ezt akadályoznák.

A pekingese kistermetű, mégis tömör, erős csontozatú, jól arányolt kutya, amely méltóságot és minőséget sugároz. Megjelenése oroszlánszerű, tekintete éber és intelligens. Természete bátor, hűséges és kissé tartózkodó, de nem lehet félénk vagy agresszív.

A fej viszonylag nagy, a koponya szélesebb, mint amilyen mély, és a fülek között lapos. A pofa jelen van, de lehet rövid és széles; az orrtükörnek szélesnek, nyitottnak kell lennie. A szemek kerekek, sötétek, fényesek, és nem lehetnek feltűnően nagyok vagy szemproblémásak. A fül szívszerű, a koponyával egy vonalban tűzött, a fejhez simul, és hosszú zászlóborítás díszíti. A harapásnál fontos, hogy az ajkak ne fedjék el a jól fejlett állat; a nyelv vagy fogak kilátszása nem kívánatos. Az orron, az ajkakon és a szemhéjszéleken a fekete pigmentáció alapvető.

A nyak rövid és erős. Az elülső végtagok rövidek, csontozatuk erős, a könyök közel fekszik a testhez, a lapockák jól illeszkednek. A mellkas széles, a bordák jól íveltek, a hát felső vonala vízszintes. A test rövid, de deréktája elkülönül. A hátulsó testfél izmos és erős, a térdek jól kirajzolódnak, a csánkok alacsonyan és feszesen állnak. Elöl és hátul is fontos a biztos, hibátlan tartás.

A mancsok nagyok és laposak, nem kerekek; elöl enyhe kifelé fordulás még elfogadható, hátul azonban egyenes előre néző lábtartás az ideális. A farok magasan tűzött, a hát fölött szorosan hordott, enyhén ívelt, és hosszú zászló díszíti.

Mozgásban a fajta jellemzően lassú, méltóságteljes, elöl gördülő járást mutat. Ezt nem szabad összetéveszteni azzal, amikor a laza váll vagy könyök, illetve a gyenge végtagtartás okoz bizonytalan mozgást. A túlzott szőrmennyiség sem akadályozhatja a mozgást.

A szőrzet középhosszú, egyenes, nyakon sörényt, a nyak körül köpennyel határos hatást ad. A fedőszőr keményebb, az aljszőrzet sűrű és puhább. A füleken, a lábak hátsó részén, a farkon és a lábujjakon zászlózás látható. A szőr hosszúsága és mennyisége nem fedheti el a test formáját, és nem korlátozhatja a kutya aktivitását.

A pekingesnél minden szín és mintázat egyenrangú, feltéve hogy az állat egészséges és a fajta jellegét őrzi. A teljesen hófehér albínó jelleg, a májszín és a merle mintázat nem elfogadható. Az ideális testsúly kanoknál legfeljebb 5 kg, szukáknál legfeljebb 5,4 kg. A kutya kicsinek tűnik, de kézbe véve meglepően nehéz érzetű, ami az erős csontozatnak és a zömök felépítésnek köszönhető.

Minden eltérésnek az egészségre és a jólétre gyakorolt hatása szerint kell megítélni a súlyosságát. A kanoknál két, a herezacskóban teljesen leszállt, láthatóan normális herének kell lennie.

A kölyökvásárlóknak szóló fontos megjegyzés: a szabványban szereplő méret csak iránymutatás. Egy-egy kutya lehet valamivel kisebb vagy nagyobb a megadott súlynál, és ez önmagában nem jelenti azt, hogy nem tartozik a fajta körébe.

A pekingi palotakutya színválasztéka széles, és a fajtaszabvány több hagyományos színt is elfogad. Ide tartozik a fekete, a fekete-cser, a fekete-fehér, a csíkos, a fekete maszkos krém, a fakó, a fakó-fekete maszkos, a fakó-csíkos, a fakó-csíkos fekete maszkos, a szürke csíkos, a világos vörös, a tarka, a vörös, a vörös fekete maszkos, a vörös csíkos, a vörös csíkos fekete maszkos, a vörös fakó, a vörös fakó fekete maszkos, az ezüst, az ezüst csíkos, az ezüst fakó, az ezüst fakó fekete maszkos és a fehér.

Előfordulhatnak ettől eltérő színek is, de ezek nem minden esetben illenek a hivatalos fajtajelleghez. Ha egy kölyök olyan színű, amely nem szerepel a megszokott felsorolásban, érdemes szakértővel egyeztetni a pontos megnevezésről.

Fontos tudni, hogy a szín önmagában nem lehet a legfontosabb szempont választáskor. A pekinginél ugyanúgy a jó egészség, a megfelelő temperamentum és a fajta jellegének összhangja a döntő.